Édes Áldozat - 1. fejezet

Sziasztok!

Szóval, megvan a cím, és megvan az első fejezet, amit én (Pixiee) hoztam nektek! J

A fejezetek felváltva íródnak, így a következőt Aennie fogja hozni.

Frisselések csak hetente lesznek, így legközelebb jövő hétvégén lesz fent a 2. fejezet.

Remélem, elnyeri majd tetszésetek a történetünk és továbbra is olvasni fogtok. :D

Nem is húzom tovább!

Kellemes olvasástJ

Puszi: Pixiee

Édes Áldozat – 1. fejezet

/Amber/

A telefonom hangos csörgésére ébredtem. Ki az, aki fent van már ilyen korán, még aludni sem hagyják az ember lányát? Egy sóhaj hagyta el a számat, majd csukott szemmel keresgélni kezdtem az éjjeli szekrényemen. Hát igen! Még félig alszom!

-  Igen? – Nagyon remélem, hogy életbevágóan fontos dolog miatt hívnak. Közben még elnyomtam egy ásítást is.

-  Amber, kicsim! Jó reggelt! Hogy vagy? – Jézusom! Most komolyan, ezért kellett fel hívnia? Ilyen korán, de hánykor is? Majd az órára néztem, ami hajnali fél 7et mutatott.

-  Anya! Neked is jó reggelt! – Nyomtam meg a jó szót ironikusan.

-  Most tényleg ez miatt hívtál fel hajnalok hajnalán? – Felültem az ágyban, meg dörzsöltem a szemeim, majd próbáltam ébren maradni.

-  Igen, kicsim! Apáddal sok szerencsét szeretnénk kívánni az első napodhoz! Biztosan minden rendben lesz majd!

-  Köszönöm, anyu! Mond meg apunak, hogy puszilom. Majd munka után beugrom hozzátok és mindent elmesélek – az én anyukám, nem tudok haragudni rá. Úgy is mire még elkészülök, az egy kész harci menet lesz, és mire még beérek… Mégis csak jó, hogy anya felhívott.

-  Rendben, drágám! Akkor délután találkozunk és még egyszer sok sikert! Szia!

-  Köszönöm! Szia, anya! – Leraktam a telefont, majd kiugrottam az ágyból.

A fürdő felé vettem az irányt, lezuhanyoztam, felöltöztem, összeszedtem a cuccaimat, belepakoltam a táskámba, majd lementem a konyhába és főztem egy adag kávét. Közben gyorsan összeütöttem egy kis reggelit. Miközben megreggeliztem, írtam egy üzenetet Jodie-nak, hogy este ugorjon be, mert majd kibeszéljük az első munkanapomat.

Most fél 8 múlt.

Szóval még van egy fél órám, hogy beérjek időben. Lepakoltam az asztalról, még összeszedtem pár apróságot és már a kocsimban ültem.

Gondoltam útközben beugrom a Starbucks-ba és veszem pár fánkot, hogy ne kelljen szaladgálnom. Leparkoltam, majd bementem.

Oda sétáltam a pulthoz és leadtam a rendelést. Már vagy tíz perce ott álltam, mire kihozták, pedig csak négy fánkot kértem. Értem én, hogy nagy a sor, meg ilyenkor reggel sokan mennek munkába, de akkor is. Már csak pár percem van, hogy beérjek. Fantasztikus! El fogok késni az első napomon!

Gyorsan kifizettem a fánkjaimat, majd gyors léptekkel távoztam is. Viszont oda fenn még mindig nem akarják, hogy jó legyen az első napom, ugyanis amilyen nagy hévvel csörtettem ki a kávézóból, beleütköztem valakibe. Természetesen a fánkok kiborultak a dobozból, ráadásul még ez a pasi is itt ordibál.

-  Nem tudsz a lábad elé nézni? Nem látsz, bogaram? – Kérdezte, de inkább üvöltötte az idegen. Mit ordibál itt nekem? Nem az ő fánkjai mentek tönkre, és különben is, miért nem figyel oda jobban ő is.

-  Már bocsánat, de te is igazán szétnézhetnél, amikor közlekedsz! – Fújtatva dobbantottam egyet a lábammal és elindultam a szemetes felé kidobni a fánkokat. -  Az én fánkjaim mentek tönkre! Jesszus! – Folytattam, majd gyilkos pillantásokat lövelltem felé. Talán, ha más körülmények közt futok vele össze még jóképűnek is nevezném, de most csak a „merénylőmet” látom benne.

-  Talán egy kicsit tovább kéne látnod a fenn hordott orrodnál, bogárka – vágott vissza. Azt hittem egyből elmegy majd, amilyen sietősen toporgott, de még morgott valamit az orra alatt és belépett az üzletbe.

Csodás! Ide sem jövök többször! Micsoda faragatlan tuskó!

Azzal én is otthagytam a helyet, beszálltam a kocsimba, majd az iroda felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy nem kaptak el, mert akkor, tuti megbírságoltak volna gyors hajtásért.

Szerencsémre, épp, hogy csak beértem időre. Gyorsan beléptem az épületbe, oda köszöntem a portásnak és beszálltam a liftbe. Amikor felértem a harmadikra, ott is gyorsan végig csörtettem a folyosón, mindenkinek oda köszönve, és beléptem az irodámba.

A cuccaimat kipakoltam az asztalra, elrendezgettem az iratokat és a székembe süppedve hangosan kifújtam az eddig bent tartott levegőt.

Próbáltam lenyugodni! Már bent vagyok és nem késtem el.

A megbeszélésig, vagy eligazításig még volt tíz percem.

Mintha láttam volna egy automatát a folyosón. Gyorsan kislisszoltam és csakugyan ott volt.

Vettem egy kis csokit, meg egy üveg ásványvizet. Megfordultam, és hirtelen megint neki ütköztem valakinek. Ezt nem hiszem el! Nem csap a villám, kétszer ugyan oda. Vagy mégis?

-        Elnézést! Nem akartam… - és amint felpillantottam torkomra forrt a bocsánatkérésem is. Egyből elöntötte agyamat a düh.

-        Te? – kérdeztük egyszerre.

-        Mit keresel itt? – Kérdeztem meg sem várva a reakcióját.

-        Chh.. még hogy én? Én itt dolgozom, bogaram. Te mit keresel itt? – Kérdezte nem kevés gúnnyal a hangjában.

-        Képzeld, én is! – Tartottam a pillantását.

-        Hát azt látom… azon dolgozol, hogyan lökj fel mindenkit, aki az utadba kerül… - egy fintorral ajándékozott meg a mondat végén.

-        Ne kend rám megint, te is ugyanúgy szétnézhetnél, ha nem épp az egóddal lennél elfoglalva!  – Ebben a pillanatban még az sem érdekelt, hogy talán a főnököm vagy az egyik felettesem.

-        Na, jó! Nincs nekem időm az ilyesmire. Látjuk még egymást, bogaram – válaszolta miközben nem titkolva végig nézett tetőtől talpig, majd a végén egy gúnyos vigyort küldött felém megint, és ismét csak eltűnt. Már megint ez a bogaram szó. Pfuj! Még a hideg is kiráz tőle. Micsoda egy öntelt majom!

Visszamentem az irodámba, leraktam az asztalra a csokit, meg az ásványvizet és elsiettem a tárgyalóba. Legalább onnan ne késsek már el. Pár percre rá el kezdtek szállingózni az emberkék, majd az igazgató is megérkezett.

Tartott egy kisebb eligazítást, hogy melyik újonc, - mint én is -, ki mellett fog dolgozni egy hónapig. Az igazgató most rám pillantott és én következtem.

-        Miss Carrigan! – Rám pillantott a szemüvege fölül és ő is alaposan végig mért. Erre csak a szemeim forgattam. Férfiak!

-        Az ön segítője David Harwood lesz – majd folytatta is tovább a beosztásokat. Tekintetemmel el kezdtem keresni Davidet, hátha jól tippelem meg, ki az. Miközben az arcokat pásztáztam, szemem megakadt a merénylőmön, aki a tárgyaló asztal másik végében ült, és egy veszélyes és mindent tudó vigyor terült szét az arcán. Én pedig rá öltöttem a nyelvemet, válaszképpen. Nem igazán jártam sikerrel a keresésben. Így megkérdeztem a mellettem ülő férfit, hogy ki az a David.

-        Elnézést, meg mondanád, melyikük David Harwood? – Hajoltam közelebb és csak suttogva kérdeztem meg.

-        Persze. Ott ül – suttogott vissza, majd tekintetemmel az övét követtem, és megpillantottam, kin pihentette meg szemeit. Francba! Szitkozódtam magamban.

-        Ő az? – Kérdeztem tőle ismét közelebb hajolva. Kétségbe esett arcom láttán egy jót mosolygott rajtam, majd ő is közelebb hajolt.

-        Igen, ő az, teljes valójában – válaszolta, majd figyelmét ismét a nagy főnöknek szentelte.

Istenem, mivel érdemeltem én ki ezt a nagy „szerencsét”? Feleslegesen tettem fel ezt a kérdést, de azért próbáltam megemészteni a helyzetet, ami cseppet sem volt kedvemre való. Az eligazítás még fél óráig zajlott. Mindenki meg tudta, kivel fog dolgozni az első hónapban, meg kaptuk a cikkeket és mindenki ment a dolgára. A tárgyalóból kifele menet egy gonosz vigyorral találtam szemben magam.

Már előre láttam, hogy ez nem lesz egy könnyű menet…

/Írta: Pixiee Scott/

Ha elolvastad és tetszett is,

Akkor örülnénk neki,

Ha megtisztelnél pár sorral! :D

Köszönjük! ;) Aennie és Pixiee