Édes Áldozat - 2. fejezet
/Amber/
Amint bezártam magam mögött a bejárati ajtómat, már rúgtam is le magamról a magas sarkúmat.
Hihetetlenül elegem volt már a mai napból. Nem elég, hogy anyuék minden egyes részletet tudni akartak a reggelemről, még Jodie is felidegesített. Komolyan hogyan gondolhatja, hogy tetszik nekem az a tuskó Harwood…?!
Bunkón viselkedik és fogadok, hogy egy igazi szadista alkat… Istenem, miért engem kell felügyelnie?!
Másoknak kedves, okos és jó példaként szolgáló betanító társuk van, de nekem… neem… hát persze, hogy nem. De erős vagyok és kibírom! Csak ne nézne ki olyan veszettül jól…
Reggel, mikor a tükörbe néztem, egy határozott, erős nőt láttam, és mindezt egy igazi sztármosollyal nyugtáztam.
Majd elfordultam a tükörtől és gyorsan felkaptam a pultról a kocsi kulcsot meg egy almát, és már rohantam is le az autómhoz, hogy végre elkezdődhessen az első hivatalos napom az irodában.
Tegnap, mikor a megbeszélés véget ért, és már indultam volna ki a teremből, szembe találtam magam Daviddel - aki lazán az ajtónak dőlt, egy gonosz vigyorral a képén -. Mikor meglátta, hogy nézem, nagyobb lett a mosolya és kajánul csak ennyit mondott nekem:
„- Na, látod Bogaram, innentől lesznek érdekesek a dolgok.
Éreztem, hogy elpirulok, éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, de aztán rendeztem a vonásaimat és egy édes mosolyt villantva csak ennyit feleltem:
- Ahogy látom, gondjaid vannak a memóriáddal, bogaram, Amber Miriam Carrigan vagyok, tudod, akinek tartozol 4 fánkkal, és aki simán felnyomhat szexuális zaklatásért, ha nem hagyod abba a bogaramozást – mosolyogtam még mindig.
Na, ettől aztán az arcára fagyott az a hülye mosoly. Pillanatnyi zavartsága után ismét felvette azt az utálkozó flegma arcát.
- Holnap reggel legyél itt nyolcra! – morogta még oda félvállról, mikor elindult a lift felé.”
Pontosan nyolc óra nulla-nullakor már az asztalomnál ültem és türelmesen vártam Davidet. Azt tudtam, még a tegnapi megbeszélésről, hogy cikkhez gyűjtünk anyagot, de hogy milyen témára számítsak, vagy, hogy interjúvolás lesz-e, arról fogalmam sem volt.
Körülöttem a többi újonc lelkesen csacsogott és megütközve hallgattam, hogy ők tudják, hogy hol, mit és pontosan kikkel kell csinálni. Szemét David!
De még mielőtt felkelhettem volna, hogy elmenjek beszélgetni a többiekkel- főleg azzal a kék szemű sráccal a kávéautomatánál -, azt vettem észre, hogy egy árnyék vetül az asztalomra. Felnéztem és Davidet láttam egy sima sötét farmerben és egy fehér pólóban. Most komolyan, ez nem egy munkahely?
Bár, ahogy végignéztem rajta, nem tagadom elkalandozott kicsit a figyelmem, de megtört a varázs, amint megláttam a gúnyos tekintetét. Aztán se szó, se beszéd elindult a kijárat felé…
- Hé, hová mész?! – kiáltottam utána pár másodperccel később, mert nem igen úgy látszott, hogy vissza fog jönni. De semmi válasz. Hát szép! Még fussak is utána! Felkaptam a táskámat és a csokimat, amit még idefele az automatában vettem, és David után rohantam.
Csak a liftben értem utol - amit hozzáteszem, majdnem lekéstem -, de amint meglátott a csukódó liftből, megforgatta a szemeit és megállította az ajtót, hogy még beférjek rajta.
- Kösz – mondtam neki lihegve, - közben a hajam is kiszabadult a szép kis kontyból, így kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, hiszen a hajamra nagyon kényes voltam.
De rögtön, amint megköszönten a „segítségét”, szembe is fordultam vele és mérgesen szuggerálni kezdtem. Kedvem lett volna egyszerűen leordítani a fejét, hogy képes volt megfuttatni, de a gond csak az volt, hogy nem csak mi ketten voltunk a liftben…
Ám, ő mit sem törődve a szúrós nézésemmel, konokul maga elé meredt és szótlanul végigvárta, amíg a lift meg nem érkezik a földszintre.
Amint a liftajtó kinyílt, az emberek kiözönlöttek, köztük ő is, én meg követtem. Hirtelen hátrafordult, így majdnem megint nekiestem.
- Próbálj meg nem nekem jönni. Igazán megköszönném – morogta -, egyébként hol áll a kocsid?
Most rajtam volt a sor a meglepődésen.
– A kocsim? Hogy jön ez most ide? - De újra csak megforgatta a szemeit.
- Hát téged sem az eszed miatt vettek fel…
Kis hatásszünetet tartott majd újra megszólalt.
– Tudod általában kocsival szoktak az emberek eljutni egyik helyről a másikra – úgy magyarázott, mintha egy 5 évessel beszélne. – Tudod, az a nagy fém valami, aminek négy kereke van…
- Nem vagyok hülye! – vicsorogtam rá és már indultam is volna visszafele, mikor utánam szólt:
- Szóval akkor most már nem is akarsz cikket írni? Tudod, elegendő megfigyelés és információszerzés nélkül kíváncsi lennék, hogy mit hozol össze…
Kénytelen kelletlen visszafordultam és hitetlenkedve néztem rá.
- Ha még itt akarsz dolgozni, akkor ajánlom, hogy gyere, vagy nem is érdekel, de ne húzd az értékes időmet! Van nekem jobb dolgom is, mint egy szeles kis ifjoncot betanítani.
- Szóval most információgyűjtésre megyünk? – tettem fel az egyszerű kérdést és közben próbáltam nem arra figyelni, hogy egyik részem szívesen hozzá vágta volna a táskámat..
- Jézusom, azt hittem már leesett… - válaszolt, közben hátrafordult és a parkoló irányába kezdett nézelődni. – Szóval, hol a kocsid?
- An ÉN kocsimmal megyünk?
- Miért, azt hitted az én benzinemet fogyasztjuk? Na, gyerünk, mutasd a kocsit és menjünk, mert bezár a hely – mondta miközben már ki is ment az épületből.. Na, szép.. Ez a nap is jól kezdődik…
Kénytelen kelletlen elvezettem a kocsimhoz és még azt is el kellett viselnem, hogy beültettek a saját kocsim utas ülésére.
Pufogva ültem végig a közel fél órás utat és kezdtem egyre jobban elsápadni, mikor egyre kietlenebb vidékek felé mentünk.
Ugye nem akarhat bosszút állni a tegnapi „vitánk” miatt? Nem, nem… annál azért kulturáltabb embernek képzelem.
Az út további részét a csokimnak szenteltem és jóízűen eszegettem.
Kicsit sem érdekelt, hogy illene őt is megkínálnom. Még kedves is legyek vele? Ugyan már!
Épp az utolsó harapásnál tartottam, mikor megérkeztünk. Kinéztem az ülésem felöli ablakon és szó szerint megakadt a csoki a torkomon a meglepődöttségtől.
Visszavonom, hogy nem képes bosszút állni…
- Egy farm?
írta: Aennie
írta: Aennie
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése