Édes Áldozat - 6. fejezet

Írta: Aennie

6. fejezet

Tisztára be voltam zsongva. Igen, azt hiszem ez a legmegfelelőbb kifejezés arra, amilyen állapotban voltam. 
Egészen sokáig, szinte a kávézó zárásáig beszélgettünk és szőttük terveinket Mattel.

Igaz, rég óta ismerem Mattet, de soha nem beszéltünk még ennyit, mint most. Amint jobban belegondoltam, rájöttem, hogy nem is ismertem őt.. egészen máig. Ahogyan előadta a tervét..és amilyen szenvedélyesen beszélt Jodie-ról, rá kellett döbbennem, hogy mennyire másnak gondoltam őt...  Nekem ő mindig csak Jodie barátja volt. Az a pasi, akivel néha beszéltem pár szót, és néhányszor közösen mentünk bulizni. És ennyi..

Na de most…!

Tegnap, amikor elmesélte, hogy valójában mi is történt, először kicsit ledöbbentem, majd elnevettem magam. Végre egy ember, aki még nálam is pechesebb!

Majd miután kinevettem magam és rendeztem a vonásaimat – és végighallgathattam Matt morgolódását, miszerint igazán nem vicces ami vele történt - , végre elkezdte mondani azt, amiért igazából hívott.

Miközben felvázolta a teendőket és rövid összefoglalót tartott, csak egyetlen szó lebegett a szemem előtt: fantasztikus!

De most komolyan, pasiknál ritka a kreativitás. Sőt… ez a fogalom szinte kihalóban van. Kivéve mikor Mr. Bogaram Harwood keres különböző szituációkat, hogy felbosszantson. Eggyel több jellemző tulajdonság, amit Davidről elmondhatok. Most már nem csak egoista, beképzelt, öntelt és idegesítő, de kreatív is…

De visszatérve a titkos Matt-féle tervre.

Amikor csak rá gondoltam elkezdtem veszettül vigyorogni.  Oké, az is igaz, hogy a jelenlegi tervet ketten hoztuk össze, de az alapötlet az övé volt.

Istenem, mennyire félreértett mindent Jodie! Pedig ha tudná…  És meg is fogja tudni este. Már azon gondolkodtam délelőtt, hogy este vinnem kéne fényképezőgépet és lekapom Jodie arcát. Vagy kamerát? Hm.. Jodie kinyírna – vigyorodtam el magamban.

Az irodában is csak a Mattel közös kis titkunkra tudtam koncentrálni. Még az sem tudta más felé terelni a gondolataimat, hogy David egész nap olyan volt, mintha nehezére esne engem elviselnie.

Határozottan nem fog David érdekelni! – döntöttem el magamban és egy újabb mosolyra húzódott a szám. 

Éppen ezért kellett valami másra terelni a gondolataimat. Mégpedig Aaronra és a leendő interjúnkra…

- Hm… már alig várom – mormogtam magam elé kissé szarkasztikusan. Mert az egy dolog, ha valaki híres és jól is néz ki. De mi van a kirakat mögött? Igen! Ez az! Ez a mondat lesz az interjúm szalagcíme.

- Mi van a kirakat mögött? – ízlelgettem a kérdést. Kicsit suta, kicsit esetlen, de jó kis ütős sztori lesz belőle! Vigyázz Aaron Davis, mert jövök!

Már éppen mentem volna a lift felé –munkaidőm végeztével -, mikor David irodájából érdekes beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki.

- Nem Amber! Ez határozottam nem rád tartozik! Most szépen sutba dobod a kíváncsiságod és megnyomod a lift hívógombját!

De csak nem bírtam magammal.

Halkan odasompolyogtam az irodája elé, és hallgatózni kezdtem.

- ..igen. Persze nagyszájú és folyton visszabeszél. Akaratos és rettentő arrogáns – hallottam David mormogós baritonját. Vajon kit szidhat? Mert arról kétségem sem volt, hogy ez nem jelent túl jót annak, akiről beszélt.

- Amber a legidegesítőbb ember, akit valaha is ismertem. 

Lemerevedtem. - Ó, te jó ég…. Ezek rólam beszélnek! Engem hord le a föld alá Harwood! Ez.. mi van, ha ki akar rúgatni? Jesszus! Miért nem tudom én sosem tartani a szám?! Most nem lennék ekkora pácban…

– Nos, ezen estben nem értem, a gyakornokok közül miért éppen neki adta ezt a lehetőséget.  - Na itt volt az a pont, mikor kezdtem összezavarodni.

- Éppen azért, uram, mert a felsorolt jellemzők mellett, okos és szívós is. Talpraesett és minden szituációban feltalálja magát. Nekünk meg épp egy ilyen ember kell, hogy végre felrázzuk a lapot. Ezért mertem nekiadni az Aaron Davis-féle cikket.  – Kikerekedett szemekkel értetlenül meredtem a folyosóra, de még mindig az falhoz lapultan hallgatóztam.

- Remélem, igaza van Harwood, és ne felejtse el, hogy felelősséget vállalt érte!

Lépteket hallottam, de nem tudtam döbbenetemben mit csinálni, így ugyan ott maradtam, a fal mellett, a groteszk pózomban, ahogy hallgatózom. 

A főnök jött ki az ajtón. Az a főnök, a Nagy Főnök. Te jó ég! Nekem annyi.

Rám nézett, és csak annyit mondott:

- Nos, Ms. Carrigan, további jó munkát! Én makogtam valamit, közben kiegyenesedtem, így már normális embernek látszódtam, mire jött a hab a tortára. Mégpedig David Harwood személyében.

- Pf…, gondolhattam volna, hogy itt leszel valahol. Mindig ott, ahol nem kéne lennie… - morogta az orra alatt. Majd rámnézett, egyenesen a szemembe.

- Holnap találkozunk… Amber. – Majd el is viharzott.

Pár percig még álltam ott, hiszen kissé nehézkesnek tűnt felfogni a történteket. Vegyük csak sorban:

1. David – az, aki eddig egy tuskó volt velem mindig-, megdicsért, konkrétan a legeslegnagyobb fejesnek.

2. Úristen! Megdicsért! Nem bírom felfogni…!

3. Nem mondta, hogy bogaram…

Most komolyan, szerintem nem teljesen elvetendő az az eset sem, hogy beteg. Vagy, ... oké, feladom. Én ezt a pasit sosem fogom kiismerni.

Egy órával később már Matt mellett álltam Charithy City egyik legnyüzsgőbb utcáján.

- Gondolod, hogy ez bejön? – kérdezte tőlem Matt, közben merengve nézett egy pontot az utca egyik részén. Egy egyszerű koptatott farmert, és sötét inget viselt. A félhosszú haja kicsit belelógott a szemébe, de én láttam, hogy azok a barna szemek igenis szomorúan csillogtak.

- Biztos vagyok benne. A nyakadba fog borulni, hidd el – bíztattam.

- Jó lenne – eresztett el egy félmosolyt, miközben felém fordult, majd felélénkülve folytatta - Na, de akkor kezdjünk is bele!

- Melyik galéria is az? – kérdeztem mosolyogva.

Az utca végén lévő kis házra mutatott, annak is a felső részére. Elsétáltunk odáig, közben folyamatosan ecseteltem neki, hogy mit hova és hogy kéne rakni, mit kéne mondani elsősorban Jodie-nak , hiszen én nőből vagyok, ebből kiindulva át tudom érezni Jodie érzéseit, így tudok tanácsot adni - igen, és ezt mind Matt vonta le -.

Mikor odaértünk a házhoz, kicsit megütköztem, hiszem nem éppen a legjobb állapotában díszelgett, de Matt még mindig csak azt hajtogatta, hogy bízzak benne. Hát… próbáltam.

Később, úgy pár lépcsőforduló után, mikor felértünk és bementünk a galériába, elismerően néztem a mellettem álló férfira. A falak halvány színben játszottak, a padló laminált borítású volt – tetszett, ahogyan a cipőm sarka kopogott a fa alatt -; maga a galéria pedig egy hatalmas szobaszerű, jelenleg üres térből állt, amit nem is kellett különösképpen mesterséges fénnyel megvilágítani, hiszen napközben jól besütött az ablakokon a napfény, illetve esténként a különböző hirdetőtáblák fényei és az utcai megvilágítás tette hangulatossá a helyet.

Elismerően végignéztem a termen és már lelki szemeim előtt láttam is, hogy lesz berendezve a következő néhány napra.

- Délelőtt már beraktam a raktárba a képeket, az asztalt meg mindent, ami kellhet. Ja, és a kaját meg rendelni fogom.

- Mi?! – háborodtam fel. – De hát mondtam, hogy főznöd kell! Te komolyan kockáztatnád a sikered? Még hogy rendelt kaja ilyen szituációnál… ti férfiak olyan hülyeségeket tudtok csinálni…

- Most nem mondod, hogy ez is baj! – nagy levegőt vett és folytatta kicsit lassabban. - Amber, most őszintén, szerintem mindkettőnknek jobb, hogy nem az én kutyulmányomat fogjuk enni. Nem tudok és nem is akarok főzni. Elég lesz ennyi, így is túl romantikus lesz ez az egész. Még a végén hozzászokik és kérni fogja – mondta komolynak mutatva magát, de már én is majd’ megpukkadtam a bent tartott nevetésemtől.

- Jól van Casanova, ha ettől félsz, akkor ezennel megengedem, hogy rendeld a vacsit – röhögtem el magam.

- Na kezdjük a munkát, mert 8-ig végeznünk kell – mondta határozottan Matt.

Úgy 12 kép két átlátszó műanyagdarab közé szorítása, feldrótozása, illesztése után én kidőltem és fáradtan, de büszkén csodáltam a művemet. Időközben Matt összeszerelte az asztalt, megterített rajta és a galéria kis mozgatható hangulatfényeit a képekre irányította. Az egész úgy, ahogy volt, tökéletesen alkalmas volt egy bocsánatkérésre és egy kis magyarázkodásra. És az sem mellékes, hogy ha Jodie felismeri a képeket, akkor fel sem lehet majd vakarni a padlóról.

Jodie fotós volt az egyik helyi lapnál. Általában megadott témákban kellett képeket csinálnia, így mindig arra panaszkodott, hogy nem tud teljesen a munkájában kibontakozni, ezért is lett a hobbija ezen hiányosságok bepótlása. Tehát ha úgy nézzük az élete a fotózás. És az sem mellékes, hogy gyönyörű képeket készít!

Pár éve elkezdte a különböző, neki tetsző munkáit félrerakni, csak úgy. Mikor rákérdeztem, hogy miért nem állítja ki őket egy galériában, akkor csak legyintett. De itt az ideje végre ennek is.

Matt ötlete volt a kiállítás, én a képeket szereztem meg, és további instrukciókkal láttam el őt. Ja igen, és további feladataim közé tartozik, hogy elcsalogassam ma ide Jodie-t. Erről jut eszembe…

- Hé Matt! Ideje mennünk! – Egymásra vigyorogtunk és szedelőzködni kezdtünk. Egy utolsó ellenőrző pillantás után ki-ki ment a saját dolgára.

Másfél óra múlva Jodie-val karöltve sétáltunk le a meglepetésig.

- Figyelj Amber. Nekem nem tetszik ez az egész. Biztos, hogy jó fele megyünk? Biztos erre van az étterem? – Jodie most is - mint az utóbbi másfél napban -, lehangolt és szomorú volt. Úgy kellett kierőszakolni azt is, hogy egyáltalán kidugja a lábát a lakásából. És akkor még nem is beszéltem arról, milyen nehézségek árán bírtam ráerőltetni egy normális, alkalomhoz illő ruhát..Pedig ha tudná, hogy mi vár még rá..!

- Teljesen biztos vagyok benne, hogy erre kell menni. Nyugi – mosolyogtam rá.

Már csak pár ház.. éés… igen. Itt vagyunk. Alig bírtam magam visszafogni, olyan izgatott voltam.

- Khm, Jodie. Itt is vagyunk. A másodikon lesz. - Barátnőm kételkedve nézett rám. Jaj, csak nehogy megsejtsen valamit! Gyorsan rápillantottam az órámra. Kilenc óra. Nagyon remélem, hogy Matt már ott van fent.

-  Amber.  Egy étterem, ahová ki kell öltözni, sosem lesz egy ház második emeletén. Ismerlek. Valami itt nagyon nem stimmel…

-  Ugyan már. Rémeket látsz – próbáltam megnyugtatni. Sietnem kellett. Minél előbb fel kellett mennünk, mert ha már gyanakszik, akkor nem kell sok idő, rá fog jönni, esetleg visszafordul vagy a többi rossz lehetőségbe már bele sem mertem gondolni.

- Na gyere! – Karon ragadtam és felmentünk a lépcsőn. Titokban gyorsan megcsörgettem Mattet, hogy készüljön. Már ha ott van… - Istenem Amber, nem most kellene ilyesmiken gondolkodni!

Az ajtó előtt állva, kicsit erőt kellett magamon venni, hogy nehogy lehulljon az állarcom, de végül minden gond nélkül benyitottam. Gyorsan beljebb tuszkoltam barátnőmet - még mielőtt láthatott volna bármit is -, és beálltam az ajtóba, nehogy véletlen Jodie még mielőtt meghallgatná Mattel, elrohanjon.

Mindketten hunyorogtunk, hiszen hozzá kellett szoknunk a félhomályhoz. De miután ez megtörtént, láttam Jodie arcán a különböző érzelmek változását. Megdöbbenés, felismerés, ámulás … és harag.

- Matt? – barátnőm hangja nem volt épp bizalomgerjesztő.

A megszólított a terem közepéből sétált lassan Jodie-hoz. Közben folyamatosan beszélt. Nem figyeltem rá, hiszen én már tudtam mindent. Inkább arra figyeltem, miket ügyködött még a „cinkostársam”. A padlón, a fal mellett szépen, egymástól körülbelül fél méter távolságban mécsesek voltak lerakva. Gyönyörűek voltak. Egy pluszpont Mattnek. Aztán ránéztem az asztalra…és elszörnyedtem.

- Kínai kaja?! Ez most komoly?! Maaatt…! – szidtam magamban. Igen – szűrtem le -, a pasi már csak pasi marad.

Pár perc után, mivel Jodie nem mutatta annak a jelét, hogy menne, kiálltam az ajtóból és becsuktam magam után.

- Szerintem ezek ki sem jönnek onnan holnap reggelig – kuncogtam félhangosan.

Szépen kitipegtem az épületből és elsétáltam a szemközti járdáig. Kintről látni lehetett a galériából kiáramló gyér fényt. Elgondolkodva álltam, és csak néztem a fényt… egészen addig, amíg meg nem érintette valaki a vállamat...